Jelen-lét

Vannak különleges pillanatok az életünkben. Amik sokáig nyomot hagynak, és amik megérdemlik, hogy vigyázzunk rájuk.

Ilyen különleges alkalom volt a tegnapi is. Egy csoportos program utolsó páros gyakorlatában megéltem a valódi JELENLÉT csodáját. Én mégis majdnem megöltem ezt a varázslatot. Nem magában a jelenlétben, hanem azzal, amit utána tettem vele.

Tíz perc sem telt el, és miközben minden sejtem emlékezett, éreztem, hogy valamit elveszítettem.

Jobbnak láttam megörökíteni, hogy mindig emlékezzek rá, és ha később hasonló csodát élek meg, másképp cselekedjek.

A történet

Hadd meséljek kicsit a történésekről.

Egy játékos programon vettem részt, a társaságban férfiakkal és nőkkel. Az egyik gyakorlat során párokba rendeződtünk.
Egymással szemben ültünk, csukott szemel, és miközben a csoportvezető kérésére előhívtunk egy nehéz élményt emlékeinkből, felváltva egymás tenyerébe írtuk annak minden fájdalmát. Mindazt, amit megbántunk, amit másképp tennénk. Szavak nélkül, mélyen önmagunkban, és mélyen jelen a másiknak.

Eleinte nehezen találtam olyan fájdalmas emléket, amin még nem léptem túl. Aztán beugrott egy nem túl régi, fura momentum, amiben meglehetősen agresszíven viselkedtem. Elöntöttek az érzések. Láttam magam kívülről, és éreztem a zavaros lelkemet, ami magából kivetkőzve küzd. Minden másodpercre emlékeztem. Mint egy lassított felvételt láttam magamat és a helyzetet. Könnyek szöktek szemembe.

Eközben – szavak nélkül – írtam a párom tenyerébe a feltoluló érzés hullámokat. Éreztem, hogy átmegy felé, és hogy képes megtartani, és az elfogadásával átformálni azt. Ahogy róttam a mozdulatokat, azt is éreztem, hogy kioldódik belőlem a zavarodottság és a fájdalom, és hogy képes vagyok ítélkezés, harag vagy szégyen nélkül tekinteni az akkori önmagamra, és megbocsátani, azt, amit tettem.
Elképesztően mély, spirituális élmény volt.

Amikor a párom nehéz érzéseit éreztem a tenyeremben, könnyedén megtartottam én is őt. Természetes volt keretet adni az ő folyamataihoz. Örömmel észleltem, mennyire megbízik bennem. Átvettem és áttranszformáltam a fájdalmát. Ami addig nehéz volt, most könnyűvé vált.
Mélységes hála volt bennem azért, hogy ez megtörtént velünk.

Az estéből már nem volt sok hátra, ám alig emlékszem külső hangokra. Arra emlékszem, hogy egymásba fonódva fekszünk a földön, és éljük a JELENLÉT gyógyító csodáját.

Amikor tovaszáll a pillanat

Mint sok más varázslatos pillanat, ez is elillanásra volt ítélve. Utólag látom, hogy vigyázhattam volna rá jobban is. Ám bánkódás helyett öröm van bennem, hogy átélhettem.

Az utókor, és a bölcsebb énem számára álljon itt az a pár gondolat, amit ennek a történetnek a kapcsán megfogalmaztam.

 A felismeréseim sora

Ha igazán hű vagyok magamhoz, egy szót sem szólok. Csak hagyom, hogy a jelenlét csodája megtartson.
A történés igazi varázslat volt. Legtöbb, amit két ember adhat egymásnak.  Részesévé váltunk egymás őszinte megnyílásának. Engedtük, hogy láthatóak legyünk. Átláthatóak. Sebezhetőek. Gyarlók. Jók. Szeretők. Szótlanul. Szeretkezés nélkül. A lélek meztelenségével.

Gyönyörű volt. A jelenlét gyógyító valója.

Használati útmutató a különleges pillanatokhoz

Oly szokatlan, ritka történés ez sokunk életében, alig van jártasságunka vele való bánásban. Nem csak a megélésére gondolok, hanem arra, mit kezdünk vele azután.
Egy órával a történtek után már tudom, hogy ha hű vagyok magamhoz, egy szót sem szólok…

Ehelyett azonban visszatértem a földi valóságba. Utólag fájdalmasnak látom ezt a visszatérést. Kijózanítónak. Épp ezért feleslegesnek is.
Maradhattam volna még a pillanat hatása alatt. Ahhoz viszont ki kellett volna vonnom magam a „mit kell, mit illik” kulturális elvárásból. Ez nem ment. Van egy adag jó kislány bennem. Ezzel teszem elfoghatóbbá magam a nagyvilág számára. Ám nem a sajátom. Egy felvett szerep csupán.

Nem tagadom a földi világ létjogosultságát. Szeretek a földön élni.
Ám ezek az áldott pillanatok olyan kincsek, amiket vétek elpazarolni. Bárcsak többen mernénk élni vele! Akkor lehetne több olyan alkalom, amikor egymást emlékeztetjük, hogy felesleges kirohanni belőle, hogy ÉR örülni és benne maradni sokáig. Ésszerűtlenül sokáig. Ha nem kapcsolna át az agyunk rögtön a logikus kérdésekre…

Én azt tanultam magamból tegnap este, hogy ha hű vagyok magamhoz, akkor

  • nem kezdek el szorgalmasan pakolni, ami normál esetben segítőként az én dolgom is,
  • elhiszem, hogy megértenék a többiek, hogy ez most nem megy,
  • nem rohanok az utolsó buszhoz, amit elérhetek ahhoz, hogy időben hazaérjek,
  • nem kérem meg a társam, akivel a csodát éltem, hogy vigyen el egy darabon – épp tőle maradnék távol, ha nem lehetek oly közel, ahogyan voltunk,
  • hagyok időt a lelkemnek, hogy feldolgozza az élményeket,
  • hazaérve csak engedem, hogy a testem is megpihenjem.

Hála van bennem. Azért, ami történt, és azért, mert tudom, hogy sokkal jobban fogok vigyázni az ilyen áldott pillanatokra legközelebb.

Kívánok neked is hasonló beavató jelenléteket, és bölcsességet ahhoz, hogy vigyázz rájuk.

Szeretettel,

Marianna

 

Tetszett ez az írás? Oszd meg ismerőseiddel!
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn
Címkék:  

Hagyjon üzenetet!

Ezeket a HTMl tag-eket és attribútumokat használhatod: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Az időlimit lejárt, töltsd újra a CAPTCHA-t!