Van értelme a zuhanásnak, ha meg tudjuk találni az értelmét

Mások írásait inspirációnak szoktam használni, azonban minap találkoztam valami olyannal, aminek a kedvéért ezt a hagyományt örömmel szakítom meg. Teljes és változatlan formában osztom meg a saját blogomon.berryjam.ru

Dr. Csókay András írásáról van szó, aki egy sokgyerekes családapa és idegsebész, Elismert szakember, különösen a kivételes emberi hozzáállásáról ismerik őt sokan. Ebből kapunk ízelítőt az alábbiakban.Энергосбережение начинается с фасада

Számomra lenyűgöző az önismeretnek és az őszinteségnek az a mélysége, ami soraiból érződik, és ami mottója az én hivatásomnak és az életemnek is.

Személyesen nem ismerem őt, ezzel együtt tanítómnak tartom. Korábban olvastam már interjút vele, már az megfogott, ez az írás azonban túltesz rajta.

Az írás hosszú, így kellő kitartás, alázat szükségeltetik a végig olvasásához.

Megéri.

VAN ÉRTELME A ZUHANÁSNAK, HA MEG TUDJUK TALÁLNI AZ ÉRTELMÉT – ELMONDJA: CSÓKAY ANDRÁS IDEGSEBÉSZ

“Két elementáris fájdalom van az életemben. Ezek nem véletlenül jönnek. Minden szenvedésünkhöz van közünk. Azt ne higgyük, hogy teljesen ártatlanok vagyunk. Még akkor sem, ha olyan sorsszerű csapás ér, amit átéltem.

Marcika az ötödik gyerekünk, a legkisebb. Gyertyaszentelő Boldogasszony vasárnapján, február 2-án játszom vele az udvarban. Tizedik születésnapját ünnepeljük, a keresztszülőket is meghívtuk az esti ünneplésre. Egy ikerház felében lakunk, előtte terasz, kert, és egy 20 éve épített kis kerti medence, majd egy 4-5 méter széles lebetonozott rész, ahol mindig focizunk, kosarazunk, végül egy fal, ahol teniszezgetünk. Ezen a végzetes napon is itt játszom Marcikával, és az édesapák szokása szerint hagyom győzni, mint mindig. Megöleljük, megpusziltuk egymást, ahogy máskor is. A meccs után a ház oldalára megyek összeszedni a kutyák ürülékét, majd bemegyek dolgozni. Ő pedig a játékunk után húsz perc múlva halott. Utólag úgy rekonstruáltuk, hogy kimehetett a kutyákat berakni, és valószínű akkor eshetett bele egy mini epilepszia kapcsán a medencébe. Háromnegyed órával később a csupa szeretet ölelés után megjönnek a vendégek és mi elkezdjük szólongatni a gyereket, gyere Marci, itt van keresztapa, keresztanya! Nem válaszol, azt hisszük, elbújt. A kislányunk felszalad az emeletre, hogy megkeresse. Én meg kilépek a teraszra a szobából, majd továbblépek a medence felé, és akkor megpillantom ezt a drága gyereket hason fekve, arccal a 20 cm-es vízben, megfulladva. A kilógó kis keze már elfehéredve úgy, hogy egyből láttam, hogy ez a gyerek borzalmasan meghalt.

Természetesen rögtön beugrottam, kidobtam onnan és elkezdődött a kétségbeesett újraélesztés egy órán át. De hát hiába, a jelek szerint biztos, hogy vagy 25 percet volt a vízben, reménytelen volt visszahozni. Jó úszó volt. Nem is lepte el a víz! Hallani véltem a sátán borzalmas kacagását, na, ezt oldd meg te jó kis keresztény!

Ez egy nagyon durva tragédia. Sokféle módon veszíthetünk el egy gyereket, például rosszul lesz, vérvizsgálat, kiderül egy súlyos betegség, kezelések, kórház, majd fél év, év múlva elmegy. De még az is ember közelibb, hogy felszalad a járdára egy autó, és elüti. De ez, hogy ott vagyok tőle pár méterre, nyugodtan kávézgatok, azt hiszem, hogy fent játszik a számítógépen, és közben belefullad egy pár centis vízbe? Ez a teljes megsemmisülés, teljes orvosi, emberi, apai csőd. Csak azért részleteztem így, hogy megmutassam ennek a drámáját.

Azt gondolod, ez ugye egy sorscsapás. Erről igazán nem tehetünk. Igaz ez? Sokat töprengtem, persze ilyenkor jön az önvád periódus, amiben nem szabad, hogy elvesszen az ember, mert ekkor is hinni kell a bűnbánatban, megbocsátásban. De azért nem árt az! Azt találtam a sok önvizsgálat után, hogy ha mélyebben járok a hitben, akkor lehet, hogy megláttam volna olyan orvosi igazságokat, amit így nem volt módomban meglátni. Soha nem foglalkoztam epilepsziával. Utána tudakoltam a dolgoknak. A specialisták nem hívják fel a figyelmét a hazánkban élő 100 000 epilepsziásnak, hogy egy hasonló balesetnek ­– kap egy rohamot és belefullad hanyatt fekve a saját hányásába – bármikor ki van téve. Miért nem hívják fel? Azért, mert a statisztikák kimutatták, hogy ha erre felhívjuk a hozzátartozók figyelmét, akkor bekövetkezhet a család teljes lelki tönkretétele, még az ebből fakadó öngyilkosságok száma is több lehet. Gondold el, hogy nekem akkor elvileg három percenként észlelnem kell a beteg feleségemet, gyerekemet, édesanyámat. Kibírhatatlan. Természetesen ezért nekünk sem mondták, így én sem éltem abban a tudatban, hogy a gyerekem bármikor meghalhat.

Csak a mély imádságban juthatsz el olyan szintre, hogy nem csak a teológiai igazságok, hanem ilyen fél szakmai, laikus igazságok is leesnek. Végül is, ha megkérdezek egy totál laikust, lehet, hogy magától megmondja, hogy egy epilepsziás bármikor megfulladhat. Na de amikor az édesapa azt az információt kapja, hogy nincsen semmi baj, az EEG-n nincs romlás. Valószínű mehetünk pár hét múlva síelni? Hát, ha síelni mehet, akkor nem lehet baj! Nem rázott meg valaki, hogy figyelj ide, te barom, az a dolgod, hogy a gyerekedet három percenként észleld. Elfogadom, hogy nem rázott meg, mert ebbe beleőrülnének a családok.

Ennél a betegségnél az a szemlélet, hogy a beteg kap gyógyszert, de ugyanolyan életet élhet, járhat iskolába, sportolhat, felelhet, felvételizhet. Ma már szinte az „óvodában is felvételi vizsga van”, mi éppen ötödikbe készültünk. Vissza a stresszes verseny életbe. Hát micsoda egy baromság az, hogy az epilepsziás gyereket visszazavarom a stresszes életbe, amikor tudni kell, hogy az epilepszia egy görcstevékenység. Igen, visszamehetsz azzal, ha nincs kedved, akkor ne tanulj, ne erőltess semmit, járjál ministrálni és zenélgessél. Ha négy évig rendben vagy, kezdheted az életedet. Én így képzelném el, ezt javaslom. Na jó, de a gyógyszergyári trend nem ez, hanem odaadjuk a sok gyógyszert neki, ami nem oki, hanem tüneti terápia. Mert az más, ha van egy agydaganat, vagy sérült agyrész és az okozza. De ez egy „csak úgy jön” epilepszia. Nem tudjuk meggyógyítani, csak kezeljük, „lenyomjuk”, aztán valahogy majd csak lesz.

Csak ha mélyebben jutok az igazsághoz, találkozom Krisztussal – „én vagyok az igazság, út és élet”, mondta – akkor nem csak ennek a teológiai oldalát ismerem meg mélyebben, hanem a szakmának ezt a részét is. Ez az én felelősségem. A Jóisten soha nem akarja, hogy neked fájdalmad legyen. Megteremtette az embert, szabad akaratot adott neki, kollektívát is teremtett, emberiséget és bizony megvannak a betegségeknek az okai, például a környezetszennyezés és egyebek. Az, hogy a Jóisten hogyan egyenlíti ezt ki, hogy hozza rendbe, az engedtessék meg, ne a mi parancsunkra történjék. Hát az nevetséges, hogy mi elcseszünk mindent a bűneink által, majd amikor balhé van, azt mondjuk, hogy gyere ide gyorsan, kapd el ezt a buszt, ami belerohan az óvodás csoportba. Nem! Az óvodás gyerekek mind oda kerülnek hozzá, és talán a sok bolond felnőtt tanul majd ezekből a dolgokból. Valahogy így képzelem.

Van beleszólásom a sorsomba. Nem igaz, hogy nekem előírták, hogy András, amikor a a krisztusi korba érsz, akkor parázna módon kezdesz élni, tönkreteszed a házasságodat, nehéz helyzetbe hozod a gyerekeidet, aztán 42 éves korodban valami csoda folytán megtérsz, és onnantól kezdve próbálsz jó keresztény módjára élni. Mert velem ez történt. Az ember a bűnei által összehozta a dolgokat, de megvan a szabad akarata, hogy ezeket állandóan korrigálja.

Lássuk be, hogy nem 48 éves korban kell feltétlen szülni. Én 48 voltam, a feleségem 47. Miért szültünk mi 47-48 évesen? Azért, mert a Jóisten rendbe hozta a házasságunkat, és ez egy olyan csodás dolog volt, hogy a teljesen szétzilálódott házasságból talpra álltunk Krisztus által, és még született két gyerekünk. Na de ha én nem csinálok annyi bűnt korábban, akkor ugyanígy meglett volna 5-6 gyerek, de már 40 éves korunkra, érted? Minden mindennel összefügg.

vizalattAz a borzalmas zuhanás, ahova leestem, amikor a kisfiamat megtaláltam egy 20 centis vízben iszonyatosan megfulladva, az ugyanakkor olyan misztikus tapasztalás is, ahova a sivatagi atyák rengeteg küzdelemmel, sok év után jutnak el, ha eljutnak egyáltalán. Ilyen sorsszerű szenvedéssel is Isten felé kell fordulni, bízni benne. Mert ha azt mondom, hogy na Istenem, erre te sem tudsz nekem érzelmi választ adni, akkor semmi nincs. Akkor hiába jött a szenvedés. Van értelme a zuhanásnak, ha meg tudjuk találni az értelmét. Ha nem keressük, akkor ott maradunk beleragadva, és egy borzasztó nehéz élet vár ránk. Lehet ez egy szép, becsületes élet, de egy gyötrelmesen nehéz, örömtelen élet.

Oda jutottam a kicsi halála kapcsán, hogy az volt az értelme ennek az elképesztő szenvedésnek, hogy meg tudtam szabadulni a földi ragaszkodásaimnak jó részétől. Mindentől nem, mert ember vagyok, és amíg ember az ember, ragaszkodik. Másrészt teret adtam ott legbelül, a teljes kiüresedés által, ahova be tudott áramlani a Szentháromság, ezáltal sokkal közelebb kerültem Istenhez, és ez a boldogság. Az életünk célja az, hogy minél közelebb kerüljünk ahhoz, ahonnan jövünk, miután különböző kanyarokat vettünk. Ez egy megélt tapasztalat, hogy én most sokkal boldogabb vagyok, mint Marcika elvesztése előtt, mert sokkal közelebb vagyok a Jóistenhez. Sokkal nagyobb a húsvéti bizonyosságom, jobban hiszem a feltámadást. Lehet, hogy még mindig nem eléggé, nem tudom, de hogy sokkal jobban benne van a mindennapjaimban, az biztos. Nem csak a tabernákulumban keresem, nem csak az ostyában, meg a szent áldozásban, meg a hétvégi misén, meg az esti imádságban, hanem állandóan velem, bennem van.

Néha választ is kapok a kérdéseimre, ezek azok a hétköznapi misztikus élmények, amitől az ember, hopp, egyszerre egy más szintre jön fel. Ezek nekem nagyon kellettek a kicsi halála után. Amikor ott álltam a temetkezés vállalatnál kezemben az urnával, benne a gyerekem hamvaival, az egy borzasztó kiüresedés volt. És akkor rám szólt a túloldalról a kisfiam: Jézus karjaiba hullottam, nem a medencébe! Nem gondolatként, hanem határozott hang formájában szólított meg. De mondok egy másikat, amikor maga Krisztus szólított meg, és én nem tudom leírni azt a szeretetet, ami abból a hangból jött! Földi szavakkal nem leírható. Teniszezni voltam a 21 éves fiammal. A pályán utánunk jött egy apa a tíz év körüli fiával, aki hasonlított Marcikára, ugyanolyan testalkat, komolyan mondom, még az arca is hasonlított rá. Sokat jártam a kisfiammal teniszezni, mert teniszezőt akartam faragni belőle, ez is micsoda baromság, most már tudom. Ez a találkozás nyolc hónappal a halála után történt. Szörnyen felkavart. Hazamentem, levetettem magam arccal az ágyra, imádkoztam. Az imádság csak annyit tesz nálam, hogy kilégzésre az mondom, Jézus, belégzésre Krisztus. És egyszer csak megszólított az Úrjézus. Ez egy hétköznapi misztikus élmény, nem kell ebből különös szenzációt csinálni, ilyesmi néha megtörténik. Azt mondta, hát nem tudod, hogy velem van? És ebben a hangban olyan szeretet volt, amit nem lehet leírni. Senki, még a feleségem sem, amikor a legszerelmesebb belém éppen, vagy bárki, aki engem nagyon szeret, nem tudja ezt megközelíteni.

A hit nem könnyű dolog, abba bele kell fektetni munkát. És ahhoz, hogy érzelmileg is ott legyünk abban a párbeszédes megragadottságban, az kell, hogy valóban boldogan viseljük azt is, ha torkunknak szegeznek egy nyilat vagy egy puskát. De ez kemény munka. Azt tudom, hogy a böjt gyorsítja a folyamatot. Ez nekem nem megy könnyen, bár puritán az étkezésem, nem ínyencségekre vágyom, de nehéz lemondanom az evésről. Más ugyanígy van a számítógéppel, vagy mit tudom én, a napi három üveg sörével. Ha képesek vagyunk egy kis aszkézisre, az elképesztően gyorsítja az imának, a kiüresedésnek a hatékonyságát. Az igyekezet már legalább egy jó út, de én azt hiszem, senki nem lehet elégedett. A lelkiismeret vizsgálat kapcsán mindig beleütközöm egy-egy bűnbe magamban. Próbáljuk követni Krisztust, de hát nem érjük utol. A szentek se érik utol.

angyalEgy biztos, Marci a Jóistennél van, ahogy meg is üzente a hétköznapi misztikában. Tehát felőle ne aggódjunk. Az, hogy én mennyit tettem bele, az egy más kérdés. Azt azért tudom, túl a bűntudat perióduson, hogy ha részem is van a történtekben, azért ez nem az az eset, amikor súlyosan hibáztathatom magam, mint mondjuk egy alkoholista, akinek májcirrózisa lesz, és egy szót nem szólhat. Belefektette a bűnt, a szenvedélyt, meg lett az eredménye. Ez tiszta sor, igaz? De amikor megbetegszik a gyereked, akkor sorsszerűen lel rád a szenvedés. Ez az egyik fajta fájdalom.

A másik fajta fájdalom, amit érintettem már az előbb, amit én hozok össze. Amikor van egy szentségi házasságom, és akkor elkezdek ilyen elmebeteg, kacifántos módon élni, és a bűneim által egyre nagyobb bajok lesznek, és akkor végül fölébredek a disznóólban, amit én saját magam tákoltam össze, és azt mondom, hogy Uram Jézus, segíts rajtam, mert itt borzalmas lenni. Ez egy rohadt nagy szenvedés, mert tudod, hogy ezt te hoztad össze a bűneiddel.  Ehhez nincs köze a másik embernek, érted? Mert nem tartottam be azt a hűséget, amit megfogadtam az esküvőkor.

A nők sokkal erősebbek. Amikor én 18 évvel ezelőtt, 42 éves koromban a disznóólból hazaérve azzal álltam a feleségem elé, hogy nincs mit tenni, el kell válnunk, akkor ő azt kérdezte, miért kellene elválnunk? Mennyivel értelmesebbek a hölgyek!  Azt mondta, hát figyelj, nem akarod tovább vinni a bűneidet, én megbocsátok, és kész, megyünk tovább.  Csak sajnos ez megtörtént vagy nyolcvanszor, és mindannyiszor elmondtam, hogy én nem tudok evvel a problémával mit csinálni, őszintén megmondom. Ez az őszinteség nevetséges, amikor előáll a férfi a nagy farbával, hogy miért akarja otthagyni a két kamasz fiát, meg a három éves fiát, a szép családot. Csak mert elszerelmesedett. Tehát „megmondom az őszintét”, ahelyett, hogy befognám a pofámat, és azt mondanám, hogy akkor most nyeld le ezt a békát öcsém, és mostantól másképpen viselkedsz. A hölgyek okosabbak, erősebbek, képesek ezekre a megbocsátás hullámokra. És végül éppen ez a megbocsátás az, ami kijózanítja a gonoszt. A bennünk lévő gonoszság ugyanis nem tud mit kezdeni a megbocsátással. Én ezt megéltem. Mert ha elkezd a feleségem kiabálni, tányért dobálni, akkor az a reakcióm, hogy veled élni? Hát veled tényleg nem lehet, te vagy a hibás, nyilvánvaló, hogy el kell hagyjalak.

ferfiaarcSokszor a férfiak addig tolják be a házasságukba ezt a megmondom az őszintét szöveget, amíg szegény nő felkiált, váljunk el. Ja, hát, ha te azt mondod, akkor nem tudok mit csinálni!

Nagy fájdalom, amikor megvilágosodsz, és ráismersz, hogy mit tettél. Hasonló fájdalom, mint rádöbbenni, hogy te úristen, az én kisfiam, akit ennyire szeretek, egyszerűen nincs, meghalt. Ebben a rettenetben is, ami három éve történt, a feleségem volt sokkal erősebb, mert én a fájdalmamban elvonultam. Bezárkóztam a szobámba és imádkoztam. Nem törődtem a környezetemmel. De hát vedd már észre, hogy ott a megmaradt négy gyerek! És ők is szenvednek! Nekik is vannak igényeik, szükségleteik. A feleségem főzött nekik, tartotta bennük a lelket, én meg csak magammal törődtem, keseregtem, hogy ezt nem bírom elviselni.

A létrejött ürességekbe jött be Istennek a kegyelme, ami segített talpra állni. Nem tudom, hogy egy nem hívő ember hogy áll fel ebből a letaglózottságból, hogy tudja boldogan vinni tovább az életét. Életben lehet maradni, ez kétségtelen, de milyen élet az? Eljutni addig, hogy szívből azt tudjam mondani, hogy az istenszeretőknek minden a javukra válik. Igen, azt állítom, hogy még a kicsi gyerekem elvesztése is a javamra vált. Látod rajtam biztosan, hogy nem elpuffantottam egy hitigazságot, majd amikor innen kimész, akkor bemegyek a vécébe két órán át sírni, mert ezt most kierőltettem magamból. Nem, ez tényleg így van! Ehhez azonban valóban vízen kell járni. Ahhoz pedig állandóan az Istennel kell lenni. Péter is, amikor elindul a vízen, azonnal elkezd süllyedni, amikor leveszi a szemét Krisztusról. Én is így vagyok, abban a pillanatban, hogy kiesek ebből az imádságból, rögtön mocsokul érzem magam. De tudom, hogy állj, megint kiestél, gyerünk vissza!

Mit tud tenni az, akinek nincs ilyen kapaszkodója? Biztosan lehet alkoholba is fojtani, meg mit tudom én, promiszkuitásba, mindenféle élvezetekbe a fájdalmat, csak azok tönkreteszik az ember testét, lelkét. Egy napon arra ébredsz, hogy még mélyebben találod magad. Így meg egyre magasabban ébredsz. Ez a kegyelem.

A megosztás is segít. Én a tragédia előtt is már sok tanúságtévő előadást tartottam. 2002-ben volt az első alkalom, amikor abból a disznóólból való megtérés után meghívtak egy keresztény fiatalok találkozójára, és azóta sok-sok ilyen bizonyságtételt tartottam. A haláleset után 20 nappal is volt egy szeretetlánc rózsafüzér találkozó, ahová már előzetesen meghívtak. Nem mondtam le, hanem arról beszéltem, hogyan segít engem a Jóisten ebben a nehézségben. Azt látom, hogy a bezárkózás rémálom. Nekem olyan szerencsém volt, ez is kegyelem, hogy kiállhattam és elmondhattam a bajomat.  Mindegy, hogy én most neked mondom el, vagy száz ember hallgat. Lényeg, hogy volt, akinek elmondhattam. Ha a férfitársadalom a bajait, a fájdalmát magába zárja, az úgy tűnik, nem vezet jóra. Aquinói Szent Tamás is leírja, ha bajod van, akkor kell egy barát, akinek elmondod. Vagy egy pszichológus, egy szakember. Kell valaki, akivel megoszthatod a bánatodat. Ha valaki képtelen elmondani bárkinek is, elmondhatja a Jóistennek. Hiszen nekünk van egy olyan barátunk, aki mindig jelen van! Csak hát kérdés, hogy hiszek-e ebben? Mindig oda térek vissza, amit megtapasztaltam az általam okozott fájdalmakban, hogy a nők sokkal erősebbek. Nézd, ha elmész egy hétköznap reggeli misére, akkor az aránykülönbség óriási, 10:1-hez. Nemrégiben Görögországban voltam egy misén, ott 20:1-hez arányt láttam. Ezért élnek a nők tovább. A férfiakban a válasz a fájdalomra mindig egy értelmi megközelítés, nem pedig egy szívbéli, érzelmi közelítés. Az értelmemmel is kapok valamit, de az nem elég. Ha nincs érzelmi háttér, akkor nem vagyok boldog.

Igen, tudom, a férfiak szocializációja, az elvárások, erről nem tehet, de arról már tehet, hogy amikor felhívják rá a figyelmét, hogy másképpen kellene a dolgokhoz viszonyulnia, akkor mégsem hajlandó. Nem vagyok férfiellenes, hogy is lehetnék, én is az vagyok. De amikor elmondja neki mondjuk egy pszichológus, vagy egy gyászterapeuta, akkor rábólint, jó, igen, de mégsem! Vagy a gyóntatószékben mondják el neki, merre tovább. Arról már tehet, ha mégsem a jó utat választja.

És a gondolat mindig beáll közém és a Jóisten közé. A gondolatokban jönnek fel a sérelmek, elkövetett bűnök, és az a feladat, hogy tovább tudjam ezeket engedni. A legrosszabb, amikor a rosszra való hajlamok jönnek fel. De azt is ki kell bírni, hogy igen, itt vagyok, ilyen vagyok. Akkor megnézem magamat, ezzel már teszek egy lépést hátrafelé. Már nem ennek az állapotában vergődöm, hanem a nézésében, amikor már kellő perspektívából szemlélem magamat, a tetteimet, érzéseimet. Utána belátom, hogy igen, én ezt saját akaratomból képtelen vagyok megoldani. De veled Uram meg tudom oldani úgy, hogy nem elbújok mögéd, hanem a kezemet fogod, és ketten együtt megoldjuk. Valahogy így működik a keresztény meditáció. Stresszhelyzetben, műtéti helyzetben ezt megérzem.

Már lassan 30 éve csinálom ezt a munkát, és néha nem elég a tapasztalat. Példaképpen elmesélem, nemrégen volt egy nagyon bonyolult, magas nyaki gerincsérülés műtét. Úgy ki volt ficamodva a csigolya, hogy bármi hozzányúlás okozhatott egy végleges, komplett bénulást. Sikerült reponálni ezt a kificamodott csigolyát, de mindig újra félrement. Nagyon stresszes volt, elképzelésem sem volt, hogyan tudnám rögzíteni. Nem tudtam előbányászni az elmúlt évtizedekből hasonló esetet. Ennek a megoldása úgy működik, hogy azt mondom, na állj! Szabad ennek lennie? Igen. Lépjünk egyet hátra. Ne a félelmeimnek az állapotában legyek, hanem nézzek rá kívülről. És akkor azt mondom, hogy igen, ezt úgy látszik, én emberi erőből nem tudom megoldani, de veled Uram lesz olyan intuícióm, ami segít. Meg is oldottam! Sikerült a műtét, rendben van a srác, már csak egy kiegészítő hátsó stabilizálás lesz, hál Istennek. Egy tárgyalási helyzetben is hasonlóképpen működik. A stressz, a félelem gondolkodási blokkot okoz. Ha kerget egy bika, akkor a félelem megsokszorozza az erőmet, átugrom a kerítést, amit amúgy lehetetlen lenne. A komplex gondolkodásnál azonban a félelem blokkol. Ám ha képes vagy megtenni mentálisan ezt a hátralépést és a Krisztussal való egyesülést, akkor azt fogod érezni, hogy a félelem elszállt és tisztán látsz, és tudsz intuitív megoldást adni. Ez a kontemplatív imádság.

De a legjobb, ha az egész életünk egy folyamatos imádság. Én erre törekszem.”

 

Részlet Singer Magdolna Férfifájdalom című, készülő könyvéből, amely a HVG Kiadó gondozásában, 2017 októberében jelenik meg.

 

Egy kiegészítésem van a gondolataihoz.

A bűn az általunk használt formában nagyon negatív. Ezt érte el a katolikus egyház a tanításaival.

Miközben a bűn görög eredetű szó, jelentése: célt téveszteni.

Így már egészen más értelmet nyer, igaz?
És még valami.

Mindegy, hogy hiszel Istenben, vagy nem. Bármely vetülete a cikknek megérinthet. Vagy nem. És ez nem a hiteden múlik majd.
Mindannyiunknak kívánok ilyen tisztánlátást saját életében

Tetszett ez az írás? Oszd meg ismerőseiddel!
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedIn
Címkék:  

Hagyjon üzenetet!

Ezeket a HTMl tag-eket és attribútumokat használhatod: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Az időlimit lejárt, töltsd újra a CAPTCHA-t!