Mindjárt elmondom, mire gondolok.
Addig is idézz fel egy olyan helyzetet, amikor egy közösségben, ahová tartozol – legyen ez család, munkahely, szabadidő klub – felütötte a fejét valami probléma. pl. eltűnt valami, vagy a nagyobb gyerek fellökte a kisebbet, aki emiatt elesett és csúnyán megütötte magát, vagy a munkahelyen inzultus ért egy nőt a munkatársa által, vagy férfiak összeverekedtek az edzőteremben, stb. Gondolj egy saját példára.
Tegyük fel, hogy mélyen megérintett a dolog. Dühös voltál, vagy komolyan megijedtél.
Hogyan kezelték a szereplők a helyzetet?
Utólag hogy emlékszel, mindenki megnyugodva, békésen került ki belőle?
Volt valaki, aki irányította az eseményeket, és nem engedte, hogy a helyzet elfajuljon?
Ami téged illet: te hogyan viszonyultál a történtekhez? Sikerült a legtöbbet kihoznod a szituációból?
Emberi természetünknél fogva – Ádám és Éva története óta – mindig is voltak konfliktusok. Önmagában nem ez a baj, hanem az, ahogyan reagálunk rájuk. Ki-ki vérmérséklete szerint.
Sok más életre szóló készség mellett, a konfliktusok kezelését sem tanítják meg az iskolában, annak módját életünk első szakaszában a családi mintákról másoljuk. Később, tudatra ébredésünk során már magunk választjuk meg a reakcióinkat, sőt, ha elég igényesek vagyunk, különféle technikákat tanulunk, hogy békés megoldások szülessenek.
Amikor közösségbe kerülünk, jó eséllyel a felnőttek mutatnak példát, hogyan is kell a fejünk elveszítése helyett higgadtan kezelni vitás helyzeteket. De számold csak össze, hány olyan férfira vagy nőre emlékszel a gyerekkorodból, akit most is szívesen hívnál egy nehéz helyzetben segítségül, mert ő mindig tudta, kinek, mikor, és mit kell mondani, hogy a helyzet békésen rendeződjön. Sok példamutató felnőttet találtál az emlékeidben?
Én nem sokat. Sőt. Az én jó példáim mind felnőtt koromból származnak. És mind közül van egy legesleg-kedvencebb.
Amikor találkoztam ezzel a módszerrel, annyira megtetszett, hogy rögtön meg is tanultam. Aztán évekkel később a csoportos formája mellé a két ember konfliktusának rendezési módszerét, a mediációt is.
Röviden azt mondhatnám erre, hogy nem leverni akarja a port az elkövetőn, hanem humánus módon szembesíti a tettének másokra gyakorolt hatásával. Egy nagy beszélgetés keretében, ahol minden érintett részt vesz, büntetés helyett megoldást keres. És ez nekem nagyon emberi. Ehhez magas érzelmi intelligencia szükséges, amit én korunk egyik legfontosabb készségének tartok.
A helyreállító igazságszolgáltatásnak nevezett irányzatot az új-zélandi maorik, és az észak amerikai navajo indiánok hagyománya inspirálta. Ennek alapja, hogy az elkövetőt nem rekesztik ki, hanem a közösség vele együtt dolgozza fel a sérelmet, a kárt; és ott vannak vele például a szerettei is. A megbocsátás és a jóvátétel aktusával továbbra is a közösség teljes jogú tagjaként létezhet, kapcsolatai nem vesznek el.
… az emberek viselkedésére a becsület és az egymás kölcsönös tisztelete jellemző. Jól hangzik, ugye? Mindenképp törekedni kell erre. Csak így érdemes együtt élnünk.
Egy ilyen világban, ha valaki „rosszat tesz”, a sértett szembeszáll vele. A sérelmet okozó – a megértés szándékával – tisztelettel meghallgatja a cselekedetének minősítését és következményeit. Így módja van magatartásáért felelősséget vállalni, bocsánatot kérhet, jóváteheti azt, valamint készíthetnek közösen egy tervet az ismételt elkövetés megelőzése érdekében. Ezáltal az elkövetőnek megbocsátanak, a bizalom helyreáll, és a kapcsolat megjavul. Ilyen esetben nem szükségszerű harmadik fél beavatkozása, mivel mindkét résztvevő elismeri a felelősségét és betartja a „helyes kapcsolatot” a másikkal.
Ha még nem is teljesen ideális a világunk, egyre több jó érzésű és jót akaró ember él benne, akik hisznek az igazságszolgáltatás valódi jelentésében.
A helyreállító-, vagy más néven jóvátételi eljárás épp ilyen humánus és hatékony módja a konfliktusok rendezésének.
Na, ezért vagyok én optimista, és hiszem, hogy jó felé megy a világ.
Csak egy kis kitérő a destruktív, büntető, szankcionáló módszerek felé, ami ősrégi mintaként az emberiség történetében máig jelen van.
Amikor valaki elkövet egy hibát, az esetek nagy részében ő maga is tudja, hogy ez nem volt oké. Ha erre úgy hívják fel a figyelmét, hogy közben megbélyegzik és kirekesztik, akkor annak egy hatása egész biztosan van az elkövetőre nézve, ha a személysége egészséges. Szégyellni fogja magát. Ez az alap, mondhatnád. Igen ám, de mi van, ha ez a szégyen csak úgy ott marad, és senki nem kezd vele semmit?
Nathanson szégyen iránytűje szerint az illető négyféle reakciója az általa megélt szégyenre: visszavonulás, mások támadása, elkerülés, én megtámadása. Kérdem én, megoldás hogyan lesz ebből? Ezek közül melyik válik bárkinek is a hasznára? Ki nyer ebben a helyzetben? Senki. Ez csak olaj a tűzre. Ezzel borítékolható egy későbbi „rossz tett”, már ami az elkövetőt illeti.
És a sértett? Az ő valódi helyzetével ki foglalkozik? Lehet, hogy visszatérítik az anyagi kárt, ha meglopták. És ki foglalkozik vele, mi lesz az ő rossz érzéseivel, a félelmeivel?
A sérelmek elszenvedőit anyagi vesztesség érheti, fizikai-egészségügyi károsodásaik lehetnek, de elveszíthetik ön- és mások iránti bizalmukat, elszigetelődhetnek és csökkenthet tanulási- vagy munkaképességük is. Amikor az „áldozat” és hozzátartozói kifejezhetik sérelmeiket, dühüket vagy félelmeiket, az „elkövető” felismerheti tette súlyát és következményeit, felébredhet benne a megbánás érzése és a jóvátételi szándék.
Ezzel térjünk is vissza a nagyon ígéretes és humánus konfliktuskezelési technikához.
A resztoratív módszer egy “…olyan eljárás, mely során az adott sérelemben érdekelt minden résztvevő összeül, hogy közösen döntsön az elkövetett cselekmény utóhatásának és jövőbeni szerepének ügyében.” Marshall, T. (1996)
Tehát van egy eset, ami nem épp pozitív, valakinek az érdekeit sérti. Van egy elkövető, és egy vagy több olyan ember, akit sérelem ért. Azonban számos más olyan érintett is lehetséges, akik közvetett módon elszenvedője az esetnek. Pl. fiatalok felgyújtanak egy fahidat a faluban, itt a falu polgármestere, és a város lakói is érintettek.
Mindenki, aki érintett, meghívást kap egy csoportos vitarendezési ülésre. Az ülést egy szakember vezeti, ő a facilitátor. Ő tartja kézben a folyamatokat, ő irányítja a beszélgetést.
Ez nem egy tündérmese. Nehéz szavak kerülnek kimondásra, nehéz szembesülésekre kerül sor. Előkerülnek indulatok, sérelmek, megbántottságok. Mindenféle emberi természet jelen van, mint a való életben. Ami itt mégis más, hogy meg akarjuk érteni a másikat. Akkor is, ha távol áll tőlünk, amit tett. A tettére figyelünk, nem írjuk le az embert azonnal. így az elkövető a visszajelzések által lehetőséget kap arra, hogy szembesüljön a tettének következményeivel, hogy láthassa és elismerhesse a felelősségét.
Pszichológiai értelemben a helyreállítás szó olyan folyamat, amelyben az egyén a saját belső konfliktusait dolgozza fel, helyreállítva önképét, önbecsülését. Továbbá az egyén – mint társas lény – a sérült kapcsolatok helyreállításán dolgozva lehetőséget kap arra, hogy a közösség tagjaként élhessen tovább.
A resztoratív eljárások alapfilozófiája az, hogy az ember boldogabb, produktívabb és nagyobb valószínűséggel képes pozitív irányban változtatni viselkedésén, ha azok, akik fontos szerepet játszanak az életében, VELE EGYÜTT cselekszenek, és nem ÉRTE vagy ELLENE. Ez a hipotézis feltételezi, hogy a büntető és megbélyegzést eredményező nevelési stílus valamint a megengedő és atyáskodó attitűd nem olyan hatékony, hosszantartó és aktivitásra ösztönző, mint az együttműködésre hangsúlyt helyező bánásmód.
Ábra. Szociális fegyelmezési séma
Amikor valaki engedékeny (ábra, jobbra lent), akkor ott az ellenőrzés alacsony és a támogatást magas, hiányzik viszont a korlátozás, és túloz a gondoskodásban. Ilyenkor az illető úgy érzi, hogy a körülmények passzív áldozata, és csak kívülről jövő segítség és szakértelem fogja (helyette és a vele bánó helyett) megmutatni a legjobb megoldást problémáikra.
Az engedékenység másik véglete a büntető (ábra, balra fent), amely magas ellenőrzést és kevés támogatást jelent. Itt borítékolható a nagy ellenállás, még ha jogos is a rájuk rótt büntetés.
A harmadik viszonyulás a „gondatlan” (ábra, balra lent),, amikor egyaránt hiányzik a korlátozás és az ösztönzés is, és ez gyakran súlyos elhanyagolást jelent.
A negyedik lehetőség a jóvátételi vagy resztoratív (ábra, jobbra fent). Itt odafigyelés, és ezzel együtt magas támogatás is jelen van. Ez a megközelítés ellenzi és helyteleníti a rossz cselekedetet, miközben támogatja és értékeli az elkövető belső értékeit. A rossz cselekedeteket korlátozza, nem az elkövetők emberi mivoltát.
Az írás elején azzal a lelkes mondattal kezdtem, hogy hiszem, hogy jó felé egy a világ. És benne mi, emberek. Mert igényünk van a dolgok jó mederben tartására, az értő figyelemre, az empátiára. A helyreállító konfliktuskezelési mód az egyik legjobb továbblépés lehetőség a megbélyegzéstől a tények megbeszélése, felelősségek tisztázása, és közösen jó megoldás keresése felé.
Mintegy mellékhatásként a megsérült kapcsolatok helyreállnak, kialakul egyfajta közösségi élmény. További pozitív hatás az erőszakmentes kommunikáció elsajátítása.
Talán a legjelentősebb eredmény, hogy a negatív élmények feldolgozásra kerülnek, és az elkövető és a kárt szenvedett utat talál egymás. és a megoldás felé.
McCold, P. (2006)
Bízom benne, hogy hozott neked új infókat az írás, és találsz benne megszívlelendőket.
Szeretettel:
Marianna
Maradjunk kapcsolatban! Az aktualitásokért iratkozz fel a hírlevélre!
