Ha benned is megfogalmazódott már egy, a hétköznapitól teljesen eltérő ötlet vagy egy merész belső vágy, pontosan tudod, milyen bénító tud lenni a kudarctól való félelem, ami megállít a cselekvésben. Ilyenkor attól félünk, hogy nem sikerül, amibe belevágunk, és ha ezt más megtudja, na, hát akkor mit fog gondolni rólunk… De játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: mi van, ha a hibázás, mint olyan, valójában nem is létezik? Mi van, ha amit mi görcsösen kudarcnak vagy elrontásnak címkézünk, az a valóságban csak egy tiszta, elfogulatlan szám a sok izgalmas próbálkozásunk sorában?
A klasszikus közmondást kicsit kifordítva én azt vallom, hogy az embert nem a tévedhetetlensége, hanem sokkal inkább a hibái – pontosabban az azokhoz való viszonya – határozza meg. Nem az a kérdés, hogy elrontunk-e dolgokat, amikor kilépünk az ismeretlenbe. El fogunk. A lényeg az, hogy mit kezdünk vele, amikor a dolgok nem a terv szerint alakulnak.
Miért választjuk a biztonságos kalitkát?
Mentálhigiénés szakemberként és hivatás mentorként gyakran látom, hogy túl sok embert bénít meg a cselekvésben a rettegés attól, hogy el fogja rontani. Inkább bele sem kezd a régóta dédelgetett projektbe, nem vált munkahelyet, nem lép rá a saját útjára, csak hogy biztonságban tudja magát.
Itt működésbe lép egy zseniális önbecsapó mechanizmus. Kevesen vallják be maguknak, hogy unalmas vagy beszűkült az életük, illetve azt, hogy lehetne a mostaninál jóval tágasabb, szabadabb! Ez túl fájdalmas kép, pláne, ha már megvan hozzá a belátás, hogy ez nem máson múlik. Ismerős nekem is ez a félremagyarázás a korábbi önmagamból. A tükörbe nézés helyett képesek vagyunk elképesztő történeteket gyártani arról, hogy „ez a stabil közeg most a felelősségteljes döntés”, vagy hogy „a járt utat a járatlanért elhagyni balgaság”. Belemagyarázzuk magunknak a boldogságot a langyos állóvízbe, miközben legbelül érezzük, hogy a szikra már rég kialudt. Pedig az élet sava-borsa éppen a határaink feszegetése, és az új dolgok felé való bátor mozdulás.
A fejlődés valódi szentháromsága
A valóságban minden emberi tanulás és szintlépés egy végtelenül egyszerű, mechanikus körforgásból áll:
Próbálkozás
Eredmény
Korrigálás
Ez a folyamat egy körbe forgó kerék, vagyis egy nekünk nem tetsző eredménynél nem szabadna megakadni. Ha az máslett, mint amit vártam, az nem egy pecsét a homlokomra, hogy alkalmatlan vagyok. Ez csupán a visszajelzés, ami alapján korrigálnom kell a következő próbálkozást. Ennyi az egész, nincs mögötte semmi dráma.
Gondoljunk csak a kisgyermekekre, amikor járni tanulnak. Amikor a kicsi fenékre huppan a huszadik próbálkozás után, nem ül ott a szőnyegen csalódottan azt gondolva, hogy „hát, ez a két lábon járás dolog nekem nem megy, inkább maradok a mászásnál, az biztonságos”. Nem tekinti személyes kudarcnak a gravitációt. Egyszerűen korrigálja az egyensúlyát, és megpróbálja újra. Emberként ez a természetes tanulási folyamatunk, amiről felnőttként valamiért hajlamosak vagyunk elfeledkezni.
Mi van a dráma hátterében?
De ha ez ilyen egyszerű, miért csinálunk felnőttként mégis akkora drámát a hibázásból? Ez a bénító teher szinte sosem a jelenről szól, ezt a múltból, a gyermekkori élményeinkből és sérüléseinkből kreáljuk. Sokan nőttünk fel olyan környezetben, ahol a szeretet és az elismerés feltételekhez volt kötve: csak a hibátlan teljesítményért, a pirosért, az ötösért járt a vállveregetés. Ha valamit elrontottunk, azt megszégyenítés, büntetés, vagy a szülők rideg csalódottsága követte.
Gyerekként ebből azt a téves belső parancsot tanultuk meg, hogy „csak akkor vagyok szerethető és értékes, ha tökéletes vagyok”. Felnőttként, amikor egy merész, új ötlet megvalósításába kezdenénk, valójában ez a régi, sebzett gyermeki énünk retteg a kudarctól. Számára a hiba nem egy korrigálandó adat, hanem a szeretet elvesztésének, és az elutasításnak a szimbóluma – ezért aztán sokan inkább el sem indulnak.
Amikor a boríték az asztalon marad: Egy hétköznapi történet
Képzeljünk el a mai hétköznapokban egy klasszikus történetet. Feri, aki megelégeli a multicéges karrierjét, a lélekölő excel-táblákat, úgy dönt, megvalósítja a nagy álmát: kávézót nyit. Lelkesen belevág, intézkedik, bérel, berendez. Ám a nyitás után gyorsan szembejön a valóság. Minden feladat rá hárul, öt ember helyett dolgozik, az intéznivalók száma végtelen, a nap végére pedig halálosan fáradt.
Aztán beüt a krach: egy este az asztalán landol egy hivatalos, fehér boríték a NAV-tól. Ott áll a konyhában, a kezében a levéllel, és képtelen kinyitni. Megbénítja a félelem. Ebben a sűrű, magányos pillanatban kicsattan belőle a legfájóbb kérdés: „Minek is is vágtam bele? Miért nem maradtam a biztonságos, meleg irodában?”Még nem is tudja, mi áll a levélben, a vészforgatókönyv készen áll. Itt a vég.
Ennek a helyzetnek két tanulsága van.
Egyrészt képtelenség 100%-osan felkészülünk, mert ideális pillanat az indulásra sosem lesz. Másrészt viszont a legnagyobb lendület mellett is érdemes a vállalkozás részleteiről előre tájékozódni – és ezt a tanulást, az információgyűjtést menet közben, a kezdés után is ér folytatni! Ha valaki ügyesebb és előrelátóbb, az nagyszerű, de a tűzoltás fázisában is teljesen legitim dolog segítséget kérni a gyakorlati teendőkhöz (például egy jó könyvelőtől).
De van itt egy sokkal mélyebb réteg is. Az a bénító, jeges érzés, amit a bontatlan boríték felett érez, nem igazán a NAV-ról szól. Az a megsemmisítő személyes kudarcérzés, ami ilyenkor elönti az embert, gyakran annak a mély gyökerű, régi belső mintázatnak az ismétlése, amit fentebb már említettem. Lehet, hogy Feri világéletében meg akart felelni mindenkinek? Lehet, hogy a gyerekkorából hozott minta szerint csak a hibátlan teljesítményért járt elismerés? Itt, ezen a ponton már mentálhigiénés támogatásra, belső önismereti munkára van szükség, hogy kiderítsük, mi állítja meg őt igazán ebben a helyzetben, és általában.
Gyakorlati tippek a „bátor rontáshoz”
Hogyan lehet a mindennapokban átkeretezni a kudarcot, és a tettek mezekére lépni? Hoztam néhány kézzelfogható tippet.
A szeletelés művészete: Ne akarjunk egyből a csúcsra érni! Ha túl nagynak tűnik a feladat, bontsuk le egészen pici, szinte elronthatatlan mikrolépésekre.
A belső vállveregetés: Ne csak a tökéletes végeredményt ünnepeljük! Minden egyes próbálkozásért és magáért a szándékért is dicséret jár. A bátor elindulás már önmagában siker.
Válasszunk okosan szövetségest: Ha beszélünk a céljainkról, csak olyan embernek mondjuk el, akiről biztosan tudjuk, hogy támogatóan állnak mellettünk. Az elején nincs szükségünk a környezet bizonytalanságaira és kétségeire.
Mi a legrosszabb, ami történhet? Játsszunk el a gondolattal racionálisan. Ha a legrosszabb forgatókönyv is abszolút túlélhető, akkor nincs valódi ok az egy helyben toporgásra.
A határaink térképe: A hibákra adott első, zsigeri reakció (pánik, düh, elkerülés vagy önostorozás) tűpontosan megmutatja a jelenlegi személyiségünk határait. Ez egy hatalmas ajándék! Ha tudjuk, mi az a belső minta, ami visszahúz és blokkol minket, azzal már lehet dolgozni. A későbbi sikereink kulcsa éppen ezeknek a belső határoknak a tágítása.
Ideje elindulni a cselekvés felé
Ha ott van benned egy számodra fontos ötlet, egy új irány vagy egy merészebb elhatározás, teljesen természetes, ha a bizonytalanság eddig egy helyben tartott. Nem kell megvárnod, amíg a félelem teljesen eltűnik – mert az új utak elején a drukk és a kétség mindig ott lesz a háttérben. Az egy helyben toporgás helyett viszont érdemes megengedned magadnak a legelső, akár tökéletlen lépést. A valódi tapasztalatokat ugyanis nem a tervezőasztalon, hanem a gyakorlatban fogod megszerezni.
Úgyhogy hagyd meg másoknak a tökéletességet – te kezdj el bátran pofonokat gyűjteni az élettől, mert még mindig jobb egy kicsit döcögve haladni, mint mozdulatlanul rostokolni a startvonalon.
Azt pedig, hogy mi az a mély belső hitrendszer, ami visszahúz, elgáncsol, vagy megfelelési kényszerbe hajszol, egy külső, elfogulatlan segítővel sokkal hamarabb ki lehet deríteni, mint egyedül pörögve a gondolatok örvényében. Ha kész vagy tágítani a határaidat, kinyitni a képzeletbeli borítékaidat és a tettek mezejére lépni, keress meg bátran itt, és nézzünk rá együtt a belső térképedre!
Drukkolok neked!
És szeretettel várom a bejelentkezésedet!
Marianna
