Szerencsés ómen vagy baljós árnyék?
Attól függ. Mindjárt mondom, mitől.
Az első esetben „hősünk” mindent ígéretes lehetőségnek tart. A másodikban minden „ilyen” nap félős.
Aki kilép a megörökölt szokásokból, rutinokból, hiedelmekből, maga fogja irányítani az életét. Ez nem a kényelmesebb és könnyebb út, hanem a bátrabb, szabadabb, elevenebb, élőbb.
Sokak számára azonban rettegett nap ez. Óvatosabban lépnek ki az ajtón, félve kezdenek új dologba, és lehetőleg nem hoznak döntést. „Inkább majd holnap” – mondják magukban. Mintha egy dátum döntene helyettünk.
Most cseréljük ki ezt a dátumot valami más körülményre. Pl. a pénzre, gyerekekre, önbizalomra, – és máris megszületnek a következő mondatok: „majd amikor elég pénzem lesz”, „majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek”, „majd ha bátrabb leszek”… Ismerős?
Valójában ugyanaz történik: átadjuk a döntést valami külsőnek, a naptárnak, a bankszámlának, egy életszakasznak.
Közben telnek az évek…
Igen, igaz: minden változás kényelmetlen. Mert nincs garancia a sikerre. Ahogyan tökéletes pillanat sem létezik. Viszont gyakran látom azt, hogy eljön az a pont, amikor már nem lehet nem észrevenni, hogy valaki maga ellen cselekszik, akár épp azzal, hogy nem lép, hanem benne marad egy méltatlan helyzetben.
Itt nem a dátum, életszakasz, bankszámla számít, hanem az, hogy mer-e végre magára hallgatni.
Suttogástól a betegségekig
A nem hallgatás időszakában még halk, alig észrevehető jelek vannak. Valami, ami kényelmetlen. De mivel kicsi, könnyű elnémítani. Az apró hangok után jönnek markánsabb figyelmeztetések: sűrűsödő konfliktusok, alvászavarok, balesetek, betegségek. Látszólag nincs összefüggés, csak egy mély beszélgetés során derül ki, hogy a belül folyton jelen lévő feszültségből ered a dolog, ami a „majd egyszer” hozzáállás törvényszerű hozadéka.
Még mielőtt azt hinnéd, ilyen buták vagyunk, hogy mindig elmegyünk a falig, hadd nyugtassalak meg, hogy nem ostobaságból tesszük, hanem mert így tanultuk meg a túlélést: alkalmazkodni, kitartani, csendben bírni – egészen addig, amíg a testünk vagy az életünk hangosabban nem szól helyettünk.
Viszont képesek vagyunk átírni ezt a túlélő programot élő, eleven programmá! Azzal, hogy elkezdjük észrevenni, mit hallgatunk el magunk előtt, hogy komolyan vesszük a halk jelzéseket is, hogy nem várjuk meg, amíg kívülről döntenek helyettünk. A testünk vagy más emberek.
Nem létezik eleve ilyen és olyan embercsoport, ezt mindannyian hozzuk, és alkalmasint alakítjuk. Vagy nem.
Áldás vagy átok?
Hoztam két történetet.
Az egyikben a férfi évekig maradt egy munkahelyen, amit már rég kinőtt. Eleinte csak magában morgott, majd otthon is egyre gyakrabban felhozta a sérelmeit: az igazságtalan bérezést, a túlórákat, a stresszes projektzárásokat.
De mivel nem volt más ötlete (addig sosem engedte el a gondolatait), csak húzta, tűrt, alkalmazkodott. Aztán egy nap váratlanul kirúgták.
És ha ez nem lett volna elég, addigra a kapcsolata is tönkrement. Mert amikor valaki túl sokáig nem a saját életét éli, az nem csak őt mérgezi, hanem a környezetét is.
Nem a kirúgás volt a tragédia.
Hanem az, hogy már rég nem volt jelen a saját életében.
A másik történetben csendesebb. Főhősünk egyszerű ember. Középkorú nő, aki már sokat bizonyított, és egyre kevésbé érezte hálásnak, hogy lelkiismeretesen dolgozott. Egy ponton kimondta: „Ez így nem jó.”
Nem kezdett asztalt borogatni. Eleinte csak töprengett azon, mihez ért egyáltalán. Ha váltani akar, mihez kezdene. Már nem egy következő munkahelyet képzelt el magának, gondolatban megengedte magának, hogy saját vállalkozásról álmodjon. Naná, hogy beleremegett a lába! Közel s távol nem volt a családjában vállalkozó.
Olvasni kezdett a témában, segítséget kért, és elkezdett komolyan foglalkozni a gondolattal, hogy a saját útját járja. Tanult, belső munkát végzett. Nem ugrott fejest az ismeretlenbe. Fél év alatt eljutott az elhatározáshoz, hogy felmond.
Kialakította azt a közeget, ahol alkot, és értéket hoz létre, amivel mások szolgálatára is van.
Hogy könnyű volt-e a váltás és maga az indulás? Nem mondhatnám. Viszont minden nap hálát ad azért, hogy olyannal foglalkozik, amit szeret, és nem rest új dolgokat tanulni, hogy érvényesüljön ebben a számára merőben új közegben.
Lépést kell tartania a fiatalokkal, az új trendekkel, ami fiatalon tartja.
Te melyik történetben látod magad inkább?
Abban, ahol még mindig lehet húzni egy kicsit az időt? Vagy abban, ahol már elkezdődött valami őszinteség?
Én is feltettem magamnak a kérdést. Bátran vállalom, hogy én az első történetbe tartoztam.
Több mint húsz évig voltam alkalmazott, és csak igen későn váltottam.
Az első 15 évben fel sem tűnt, hogy valami nem oké. A környezetemben mindenkinek volt munkahelye. Lehetett róla panaszkodni. Ez volt a természetes. Bár én nem annyira a panaszkodós csoportba tartoztam, hanem aki hitte, hogy lehet változtatni.
Aztán feltűnt, hogy a dolgok nem változnak, csak a munkahelyek és a munkakörök cserélődnek. Ahol egyre többször kellett „megnyirbálnom” a kreativitásomat, az őszinteségemet, a gondolataimat. Kompromisszum, kompromisszum hátán.
A vállalkozás lehetősége nálam elég későn került képbe. 2016-ban léptem. Óriási változás volt. Nyolc hónapig tartott. Nem azért, mert rossz döntés volt, hanem mert nem voltam felkészülve. Sem szakmailag, sem önismeretben. Főleg az utóbbiban, így szembesülnöm kellett azzal, hogy a saját korlátaim visszahúztak.
Másodjára már megfontoltabb voltam. Felkészültem. Tanultam. Előadásokra jártam, jegyzeteltem. Gondolkodtam. Ekkor születtek meg az Irányváltó könyveim is.
Bármennyire rövid időnek tűnik 8 hónap, nem szégyellem, sőt, életem egyik legjobb döntése volt! Sosem éreztem magam olyan lelkesnek, elhivatottnak, mint akkoriban! Megéreztem, milyen az, amikor a saját tudásom, emberségem miatt értékelnek, becsülnek meg. Hogy milyen hatni másokra, kapcsolódni, együttműködni, immár nem kiszolgáltatott helyzetben, hanem egyenrangúan.
Mindazt, amit a felkészülés időszakában megtanultam, és amit a vállalkozásomban tapasztalok, át akarom adni azoknak, akik készek őszintén magukba nézni, és egy péntek 13 napon is derűsen tekinteni a lehetséges jövőjük felé.
Ehhez jelenleg két eszközöm van: az egyik Irányváltó könyveim, amikkel kicsit olyan hangulatot teremtettem, mintha beszélgetnénk. A másik az egyéni mentorálás, ami során ez a valóságban is megtörténik, és én akkor nagyon figyelek, és minden tudásommal és szeretetemmel azon vagyok, hogy te, aki váltani szeretnél, felkészülj. Lelkileg és fizikailag egyaránt.
Mert tudom, hogy egyedül nagyon nehéz.
Elárulok egy titkot. Nem a váltás a legnehezebb, hanem szembenézni azzal, hogy miért maradtunk túl sokáig.
Péntek 13 lehet átok, ha várunk egy külső jelre, ha sodródunk, ha halogatunk.
És lehet áldás. Amikor azt mondjuk: „Mindegy a dátum. Ma kezdem.” Nem feltétlenül felmondással.
Hanem egy kérdéssel.
Egy könyvvel.
Egy beszélgetéssel.
Ha most bármi aktuális neked ezekből a gondolatokból, első lépésnek ezt ajánlom: Irányváltó könyvek.
Ha pedig szeretnél velem beszélni arról, hol tartasz, és merre lehetne a te saját utad, írj egy e-mailt nekem:
marianna@sajatutadon.hu
Bármikor képes vagy fordítani az életed kerekén. Dátumtól, bankszámlától, élethelyzettől függetlenül.
Szeretettel,
Marianna
