Előző blog bejegyzésemben az volt a téma, ki mire ér rá. Olvasd el itt, ha eddig elkerülte volna a figyelmed.
Ehhez kapcsolódik a mostani témám is, amikor valaki utólag visszanézve látja, hogy milyen kár volt időt, energiát pazarolni olyan munkára, ami nem lelkesíti, ami nincs összhangban a legmélyebb vágyaival.
Lehet ezt vajon előre is tudni, mi lesz felesleges kör?
A válaszom az, hogy igen is, meg nem is. Na, ezzel most sokat segítettem, igaz?
Mindjárt kifejtem, miért mondom ezt.
Mély önismerettel és önazonossággal az ilyen – utólag megbánós – körök megspórolhatók.
Mély önismeret és önazonosság. Ez egy szép, színes kép arról, ahová sokan szeretnénk eljutni, és ami igen ritkán nélkülözi a „kudarcnak” álcázott tapasztalások változatos kanyarjait. Ez egy út, amin a kíváncsi ember elindul, és ami egy létraként is felfogható, amin egyre feljebb lépeget.
Kevés embert ismerek, aki ne futott volna valaha plusz köröket munkahelyeken, vagy akár saját vállalkozásokban. Gyakran épp pár ilyen elcseszett tapasztalás után áll bele valaki abba, amit igazán szeretne. Van, akinek 2 lecke elég egy ilyen „tananyagból”, és van, akinek 5 sem elég. Választanak szülői unszolásra, családi tradíciót követve, menőnek tűnő pozíciók kecsegtető csillogására, magas fizetés reményében, sőt, a lakhely közelsége is szempont lehet.
Akinek nincs meg még a valódi kapcsolata önmagával, aki nem tudja, mi az ő iránya, saját útja, vagy aki tudja, csak nem elég bátor lépni, az nem fogja tudni kikerülni a rossz cseréket, vagyis a munkaidejének eladását a fizetésért cserébe.
Tisztességesnek nevezhetjük a cserét, ha mindenki boldog vele: a munkaadó, mert korrekt munkavégzést kap a kiadott fizetésért, és a munkavállaló, akit lelkesít, amit csinál.
82%
Egy pár évvel ezelőtti statisztika szerint a magyar munkavállalók 82%-a nem szereti, amit csinál!
82%
Döbbenetesen magas szám.
E magas szám mögött rejtőző dolgozó nem feltétlen akar és mer váltani. Legtöbben panaszkodnak a körülményekre: a főnökre, a munkahelyre, a fizetésre – bármire, ami rajtuk kívül álló tényező. Aztán vannak, akik elégedetlenek és meg is fordul a fejükben, hogy lépni kellene, ám a döntés nehezen, vagy sohasem születik meg. És vannak, akik összeszedik a bátorságokat és belevágnak, elindulnak felfedezni, mi az, ami lelkesítő, vérpezsdítő és vérfrissítő hatással van rájuk, amiben értékesnek érik magukat. amivel mások hasznára/szolgálatára vannak. Ők azok, akik hallgatnak a szívük szavára. és bár ők is félnek a bizonytalan úton elindulni, magukkal viszik a félelmüket, vagyis a vágyuk felülkerekedik a félelmükön.
Kivételek márpedig léteznek
Nemrég beszélgettem egy ilyen bátor nővel. Mikoltnak hívják. Tőle származik a címbeli mondat. Izgalmas a története. Brazíliában indult az élete, magyar szülők gyermekeként. 12 éves volt, amikor Magyarországra költöztek. Hogyan talált rá a saját hivatására? Milyen állomások vezették az útján? Mikkel kellett szembenéznie? Hogyan változott ő maga is mindeközben?
Megtudhatod a teljes interjút meghallgatva.
Kívánom, hogy kevés plusz kör után – minél hamarabb – találd meg a helyes irányt, és kezdj el járni a Saját utadon!
Szeretettel,
Marianna
