Hogyan értékelődnek át a problémáink egy pillanat alatt?
Vannak azok a sorsfordító találkozások az életben, amik után a korábbi igazságaink kártyavárként omlanak össze. Amikor egyetlen óra leforgása alatt mindaz, amit eddig a problémáinkról, a korlátainkról vagy az elakadásainkról gondoltunk, hirtelen átértékelődik.
Amióta az eszem tudom, mindig is az ember érdekelt, a félelmei, motivációi, és mindenek előtt a fejlődése, ami számos oldalról inspirálódhat. A módszereim szelídek, de ez nem jelenti, hogy csupán buksi simogatásból állnak. Szeretem a szembesítéseket. Időnként szükség is van rá, hisz olyan szépen meg tudjuk magyarázni a „bizonyítványunkat”. Kell a külső impulzus. Időnként nekem is szükségem van egy külső, józan pofonra ahhoz, hogy tisztán lássam: az életem túl rövid ahhoz, hogy a megszokott, kényelmes kifogásaim mögé bújva elpazaroljam.
Véges mozgástér, végtelen hála
Járok egy női körbe, ahol időről időre egyre beljebb kerülünk egymás megismerésébe.
Nemrég vendégünk volt Laura (nevezzük így az inkognitó kedvéért), egy kerekesszékes lány.
Harmincéves volt, mikor az élete egy rosszul diagnosztizált tünet miatt örökre egy székbe szorult. Most harmincnyolc.
Ahogy hallgattam őt, éreztem, hogy az összes problémám összezsugorodik, és már másképp tekintek rájuk.
Pedig Laura hangsúlyozta, hogy nincs kicsi és nagy probléma.
Mindenkinek megvan a sajátja, és az egyenlően fontos. Ami számít, hogy mit kezdünk vele.
Bár értettem, miért mondja, én mégis átértékeltem egy sor dolgot magamban. Magamról.
Számomra igenis fejbevágó volt ez a kontraszt az ő élete és az enyém között. Mindenem ép, és egész jól funkcionál. Nem kell megküzdenem a helyváltoztatásomért és a napi életvitelemért. Mindez adott. Értékelem is. Talán nem eléggé. Megvannak a magam kihívásai, dolgom is van mindegyikkel. És a találkozásunk óta hálás szívvel gondolok arra a bátor, harcos nőre, aki hatalmas tanítómmá vált egy óra leforgása alatt.
Ahogy mesélt, őszintén megosztva az elmúlt nyolc évének kihívásait és tanulságait, olyan érzésem volt, mintha felolvasná az élet esszenciáit. Amit mindannyiunknak tudni kellene.
Meglehet, jó néhányan ismerjük is, ám a tudás mit sem ér, ha nem változtatunk az életünkön ezen elvek szerint.
Hálás vagyok, hogy kimondta, amit gondol.
Hogy már nem kertel – és nem azért, mert elkeseredett, hanem mert nincs már ideje és energiája mást mondani, mint ami valójában van.
Mivel nem tudja, mennyi idő adatott meg még neki, a teste ilyen korlátok közt véges mozgásteret ad neki, ő minden nap hálával fogadja, amit aznap megélhet.
Lenyűgöző. Nem találok rá szavakat.
A szívembe zártam őt.
Néha váltunk pár üzenetet.
Komolyabban veszem ezt az új ismeretséget, mint jó pár mást az életemben.
Az őszintesége miatt.
Hozok egy virágcsokornyi gondolatot tőle, amit örökre beleírt a lelkembe. Nem szó szerint idézem, a lényeg azonban bennük van.
„Lehet úgy élni, de nem akarok – és bármi történik, meg fogom oldani.”
„Rengeteg klisé van az életünkben, ami már nem passzol a mostani énünkhöz, mégis ragaszkodunk hozzá.”
„Nem tanulás, amin átmegyek, hanem átalakulás.”
Mikor megkérdeztük tőle, mit hoz neki még ez a helyzet, ezt válaszolta: „Amit most kezdtem el magamban szeretni, az a gyerekesség.”
„Igen, vannak nehezebb pillanatok, és abba belehalunk, aztán tovább megyünk… és akkor megint szerelmesek leszünk a semmibe.”
„Nem érdekel, nem csinálom tovább, mert nem okoz örömöt. Én vagyok fontos magamnak.”
„Még mindig megvannak a nehéz napjaim. A különbség az, hogy most már nem hiszem, hogy nem jövök ki belőlük.”
„Sok értelemben felszabadított a szék.”
„Önző vagyok, most azt csinálom, amihez kedvem van.”
„Megérdemlem, hogy fókuszáljak arra, ami jó.”
„Nekem már nincs energiám arra, hogy meglátogassak családtagokat, mikor úgysem szeretjük egymást.”
„Mindannyiunknak megvannak a korlátai, csak nekem kicsit feltűnőbbek.”
Szintén egy kérdés volt felé, mi az az egy dolog, amit nekünk, a csoport tagjainak, és nekünk, többi ép embernek üzenne: ÉLETÖRÖM az a kulcs szó, amit átadna nekünk. Meg kell találni, mert ott van mindenben.
„Senki nem lehet olyan fontos, hogy feladd magad.”
„Rengeteg barátot vesztettem, de nem bánom, mert kiderült, ki számít.”
„Meg kell tudni határozni, mire fókuszálok.”
„Takarékos leszel az energiáddal, és arra használod, ami megéri.”
„Mélységekből való töltekezés.”
„Megfelelésből őszinteség”
Téged melyik ragad magával leginkább? Melyik szól most neked?
Hű, én nem is tudok csak egyet választani.
A szűk terek szabadsága
Laura története visszarepített egy korábbi időszakban élt szakmai múltamba.
Mentálhigiénés szakemberként, a prevenció területén dolgozva jártuk körbe az ország kábítószer-rehabilitációs intézeteit.
Azokon a látogatásokon rengeteget tanultam az ott dolgozó szakemberektől és a bentlakóktól egyaránt. Ahogy nagy tanítóm lett a következő munkahelyemen egy volt kábítószeres srác is. Rengeteget beszélgettünk. Ő élt már a híd alatt, és rendkívül magas színvonalon is, de egyvalami sosem volt még: önmaga. A sors fintora, hogy épp a rehabon jött rá, ki is ő az álarcai mögött, és ezzel a felismeréssel az életét újra kellett kezdeni, teljesen elölről.
Ez a srác minden apró megbillenésemre ugrott, és emlékeztetett rá, hogy az nem én vagyok. Csöppet sem volt kényelmes, de imádtam végre látszani, és valóban mély, érző és értő társalgásokba bocsátkozni. Az igazság számomra már akkor is többet ért minden megfelelésből tett lépésemnél.
Saját tanulságaink
Ezek a találkozások és Laura története egy tőről fakadnak, ugyanarról az igazságról árulkodnak: amikor a külső körülmények és a lehetőségek radikálisan beszűkülnek, a sallangok lekopnak. Nem marad hely a mellébeszélésnek.
Csak a tiszta, sokszor nyers valóság, és az idő valódi értéke marad fenn.
Mindez emlékeztet arra, amit a hivatásomban is képviselek: az élet túl rövid ahhoz, hogy félgőzzel éljük, vagy álarcok mögé bújva halogassuk az elindulást a saját utunkon. Illúzió azt gondolni, hogy elsőre el kell találnunk, ahogy az is, hogy csak egyetlen, igazi hivatás, társ, stb. létezik számunkra. A bátor és önazonos választásaink rakják le az építő kockákat elénk. Egyiket a másik után.
Szerintem hajlamosak vagyunk elkényelmesedni az életünkben, mi, akik ép testtel, érzékszervekkel és hasonló földi jókkal indítjuk és fejezzük be a napjainkat. Megvívjuk a magunk csatáit, de azok nem hasonlíthatók ahhoz a fajta kiszolgáltatottsághoz, amit Laura él meg.
De igaz is, lépjünk túl az összehasonlításon.
Másfajta kérdéseket szeretnék itt hagyni neked, és magamnak is a cikkem végén. Ha ezeket időnként megválaszoljuk magunknak, találkozhatunk a saját igazságunkkal.
Milyen az életem most?
Tudom értékelni?
Mi az én életfilozófiám?
A szerint élek?
Ezek nem 5 mp alatt letudandó kérdések. Adj magadnak időt és teret, hogy valóban előbukkanhassanak az igazi válaszaid. Lehet, hogy elsőre jön egy. Aludj rá egyet. Tedd fel magadnak másnap, vagy pár nap múlva újra. Még mindig ugyanaz a válasz? Van olyan következő szint is, ami még őszintébb? Csak magadnak mondod, megéri hát, hogy megkeresd a legalsó réteget.
Miért éri meg ezzel foglalkozni? Mert az elakadásaink többsége abból fakad, hogy a felszínen élünk, és túl sokáig magyarázzuk a bizonyítványunkat. A legalsó réteg megtalálása nem mindig kényelmes, de ez az egyetlen pont, ahonnan valódi, gyökeres változást indíthatunk el az életünkben.
Ha elakadtál, ha nem tetszik, amit épp most élsz, tudd, nem kell egyedül megvívnod a csatáidat.
Szólj, és szívesen segítek.
Szeretettel,
Marianna
