Aki ismer, és követi a gondolataimat, tudja, hogy az önfejlesztés és az önismeret elkötelezett híve vagyok. Szenvedélyesen hiszek abban, hogy a sorsunk alakulásáért, a belső békénkért, szabadságunkért és a jóllétünkért a mi magunk vagyunk a legfőbb kulcs. Nem mutogathatunk kifelé; a mi feladatunk boldoggá „varázsolni” magunkat. Ez az írás azonban kivételesen egy olyan területről szól, amely túlmutat az egyéni elakadásokon.
Azokról a ránk ható külső, társadalmi tényezőkről szeretnék most beszélni, amelyek kollektív szinten, láthatatlanul fonják be a mindennapjainkat. Olyan mélyen ülő, rendszerszintű hatások ezek, amelyek észrevétlenül formálják át a kedélyünket, a mindennapi reakcióinkat, és amelyekről sokszor nem is tudjuk, hogy egyáltalán hatnak ránk, működnek bennünk. Egészen addig, amíg egy külső változás hirtelen a felszínre nem hozza őket.
A nemrég zajló választás – túlzás nélkül – minden magyar embert megmozgatott. És nem csak azért, mert tetszett, vagy nem tetszett nekünk az eredmény. (Fontos hangsúlyoznom, hogy sem én, sem ez a cikk nem kíván politikával foglalkozni. Én maradok az emberi lélek csodálatos világánál, ahhoz értek, az éltet. Mégis van egy összefüggés, ami ezt az én szerelmetes területemet érinti. Ezért, és csakis ezért hozom ide.)
Hosszú idő, tizenhat év telt el egy olyan rendszerben, amely lépésről lépésre alakította át a magyar emberek önbizalmát és önbecsülését. Sokáig nem is sejtettük, mekkora, tudattalan erőt képvisel az életünkben. Most, hogy ez a kényuralmi struktúra megtört, hirtelen levegőhöz jutottunk. Már aki érzékeli, hogy mennyire eltűnt az egyediség, és maradt helyette a „be kell állni a sorba” opció, amit a hatalom egyedüli választásként adott.
De vajon azonnal tudjuk-e, hogyan kell élni ezzel az új levegővel?
A saját szembesülésem
Elmesélem a saját megélésemet erről. Amikor eljutott hozzám a szavazás eredménye, elöntött egy hatalmas, az egész lényemet átjáró boldogság. Nem a Tisza győzelmének örültem, hisz ők még most kezdenek igazán az érdemi munkához, és az emberek millióitól kapott bizalmat most kell majd megszolgálniuk. Az örömöm oka az volt, hogy az a hatalmas hazugság fal, amiben éltünk, leomlani látszott.
Épp hogy beköszöntött a kellemes érzés, mellette szorosan ott vibrált bennem egy halvány, szorongató kérdés is: „Vajon ez igaz? Vajon nem fog átbillenni az eredmény mégis az utolsó pillanatban? Szabad ezt elhinni?” Ahogy teltek a napok, a hit megerősödött: valami tényleg véget ért, ami nagyon nem volt jó, és elindulhat valami. Persze, még óvatosak vagyunk, nem tudjuk pontosan, mit hoz a holnap, de az már most érezhető, hogy sokkal jobb a saját bőrünkben és a saját hazánkban létezni.
Ugyanakkor a mi életünkben, a hétköznapjainkban, a belső munka java is csak most jön még. Ezt a párhuzamos melót nem spórolhatjuk meg.
Sokféle hatást vált ki ez a fordulat. Nálam emlékszem, az első napokban minden hír hallatán a könnyeim potyogtak. Volt, hogy egyenesen zokogásban törtem ki. Ez akár furcsa is lehetett volna, de elég önreflexióm van ahhoz, hogy figyeljem magam, így hamar megértettem: ez a tizenhat évnyi elnyomás, a mindennapos hazugságok nyomán felgyülemlett, mély szomorúság kiszakadása a lényemből, ami végre nem fog már belülről szennyezni. Tisztultam. Azért sírtam, mert a nehézség távozni készült. Megjelent a remény, hogy újra szabadon élhetek a hazámban, és félelem nélkül, nyitottan nézhetek akár egy idegen magyar ember szemébe. Sőt, tovább megyek: újra, szabadon élhetem azt, aki vagyok, megmutatva, miben vagyok jó, kapcsolódva más, tehetséges emberrel, aki már nem akarja elrejteni a saját nagyszerűségét. Mert ez az, amit majdnem elvettek tőlünk: a saját fényünk, ragyogásunk.
Lépésről lépésre
Csodálatos megélés ez, de nincs miért rohanni vele. Tizenhat évnyi kollektív lenyomat olyan, mint tizenhat kiló súlyfelesleg: nem lehet tőle egyetlen éjszaka alatt megszabadulni. A régi reflexek, a bezárkózás, a gyanakvás mintái nem íródnak át csettintésre. Legtöbben még sokáig a régi kódok szerint fognak működni, mert a megszokás biztonságot ad, még akkor is, ha az a megszokás mérgező volt.
Nemrég a parlament megalakulásakor, a Kossuth téren állva a tömegben tanúja voltam egy pillanatnak, ami pontosan megmutatta, milyen lassú folyamat vár ránk. Rendkívül zsúfoltan álltunk egymás mellett, mélyen benne egymás privát terében, aurájában. Legtöbben egy helyben álltak, néhányan odébb lépkedtek volna, keresve a barátaikat, vagy egyszerűen csak megelégelve a tömeget. Egy fiatal nő lassan, óvatosan próbált meg előrehaladni a tömegben. Az előttem álló asszony azonban határozottan elállta az útját, és ridegen odavetette: ő bizony itt nem engedi át, menjen másfelé.
Fájt ezt látni. Azért is fájt, mert az a nő alig néhány perccel azelőtt még együtt tapsolt a tömeggel az új kormányfő beszédére, amely arról szóló üzenet volt, hogy legyünk újra barátságosak, figyeljünk egymásra, nézzünk egymás szemébe, és forduljunk szeretettel egymás felé.
Ott álltam szomorúan, és hirtelen átfutott rajtam a gondolat, hogy szóvá teszem, és kedvesen, emberien rámutatok, hogy „nézd, pont most lett volna itt a lehetőség arra, hogy a gyakorlatban is alkalmazzuk azt, amit az imént hallottunk”. Hogy ne csak az ékes szó legyen meg kívül, hanem a cselekvés is megszülessen belülről. Végül nem tettem meg. És ez a saját hallgatásom még jobban elszomorított, hiszen én pont az az ember vagyok, aki nem megy el a dolgok mellett szó nélkül, aki hisz az építő párbeszédben.
Ez a jelenet tökéletes tükre volt a jelenünknek. A kintről jövő szép szavak és a belül megélt emberség nem ugyanaz. Hiszem, hogy a lelkünk mélyén mindannyian jók vagyunk. Csak az évek során olyan vastag, kemény rétegek rakódtak rá erre a jóságra a túlélésért vívott harcban, hogy sokak számára ez a belső minőség már szinte hozzáférhetetlenné vált.
Mi vár ránk
Készülnünk kell arra, hogy az elkövetkező időszak nem lesz könnyű. Találkozni fogunk türelmetlenséggel, az önbecsülés hiányából fakadó agresszióval, és olyan helyzetekkel, mint amilyenről például Oláh Ibolya története vagy dalai is mesélnek nekünk: a kirekesztettség, a sebekből való működés és a falakba ütközés mindennapos tapasztalat marad egy darabig.
Nincs egyen-recept. Nem mondhatom meg, kinek mit kellene tennie. De az egészen bizonyos, hogy dolgunk van ezzel az új helyzettel.
Elhatározhatjuk, hogy a saját új, tiszta lapunkra mi magunk írjuk az új életünk részleteit, és mi színezzük ki a nekünk tetsző színekkel.
Mit tehetünk magunkért és egymásért ebben az átmeneti időszakban?
Figyeld meg a saját reflexeidet! Amikor feszültség ér, miből reagálsz? A régi, védekező, gyanakvó énedből, vagy mersz már nyitni?
Engedd meg magadnak a tisztulást! Ha jönnek a könnyek, a düh vagy a gyász az elvesztegetett évekért, ne fojtsd el. Engedd, hogy átáramoljon rajtad.
Gyakorold a türelmet! A környezetedben élők nem fognak egyszerre változni. Adj időt magadnak és a másiknak is a belső súlyok leadására.
Vállald a saját felelősséged! A rendszer változhat, de a te jólléted, a te önbecsülésed a te kezedben van. Senki nem fogja kívülről felépíteni helyetted.
Emlékeztessük egymást! Ha azt látod, hogy valaki elakad a régi mintában, ne ítélkezz. Mutass példát azzal, hogy te másképp, emberséggel fordulsz felé.
Türelemmel, önreflexióval és még nagyobb tudatossággal képesek leszünk lefejteni magunkról a múlt rétegeit. Dolgunk van, de ha ezt a munkát elvégezzük, egészen biztos, hogy élettel telibb, boldogabb napok és évek várnak ránk. Keressük meg újra a saját utunkat, és merjünk egymás szemébe nézni.
Ideális idő a cselekvésre önmagunkért
Te milyen régi mintát vettél észre magadon az elmúlt napokban, amit szívesen elengednél végre?
Ha úgy érzed, szívesen elindulnál ezen a belső úton, vagy megosztanád, te hogyan éled meg ezt az időszakot, várlak szeretettel egy konzultációra és egy folyamatra, ahol stabilabbá válik az ÚJ ÉNed.
