A könyvek utóélete, avagy a meglepetés ereje
Kívánhat-e író szebb utóéletet a könyveinek, mint amikor egy olvasó már az átvétel napján este hozzákezd, ráadásul a három közül rögtön a legnehezebbet veszi a kezébe!
Ha pedig mindez nem lenne elég, az Irányváltó kézikönyvben szereplő egyik kérdés arra inspirálja, hogy „tollat” ragadjon, és megírjon egy saját történetet. Bízva abban, hogy a főszereplő, az ő egyik ismerőse, aki a hivatását gyakorolja, magára ismer majd benne.
A történet címe: A félreértett Ember.
Megható.
Minden része.
Az is, ahogyan megírta nekem, kérdezve, hogy közzé teheti-e, hiszen én is szerepelek benne.
Hát wááó.
Naná, hogy igen. Megtisztelő.
Megerősít az utamon.
Erről eszembe jut, mennyire megéri utána járni, mi az, amiben jók vagyunk, amihez szenvedély fűz, amitől lelkesek leszünk.
Kívánom, hogy a hivatásod megtalálása és megélése hozzon számodra ilyen felejthetetlen és felemelő pillanatokat!
Az említett történetet máris megosztom veled.
Köszönöm, Kati!
A félreértett Ember
A minap egy közösségi portálon „szembejött” velem Varga Marianna Irányváltó című háromkötetes műve (Irányváltó; Kerülők helyett a Saját utadon, Irányváltó kézikönyv; Lépésről lépésre a Saját utadon, Irányváltók 11 + 1 inspiráló történet). Már az ismertetője is nagyon megfogott, hiszen gyakorlatilag felvázolta azt az állapotot, melyben egy ideje már én is érzem magam, vagyis azt, hogy nem vagyok a „helyemen”, mert nekem munkám van.
Úgy éreztem, hogy sokkal többre vagyok hivatott éskell legyen olyan elfoglaltság, amit szívvel, lélekkel tudok csinálni és nem mellesleg a megélhetésemet is biztosítja, de az már nem munka, hanem a nagybetűs HIVATÁS.
Megrendeltem a könyveket és legnagyobb meglepetésemre és örömömre felajánlotta Marianna, hogy személyesen adja át a könyveket és szívesen dedikálja is azokat. Éltem a lehetőséggel, így volt szerencsém megismerni a szerző személyében egy végtelenül szimpatikus, kedves, közvetlen és barátságos embert.
Az első kötetet olvasva, miközben az egyik feltett kérdésen gondolkoztam („Milyen példaképeid voltak- és vannak? Mit tisztelsz bennük?”), eszembe jutott, mi lenne, ha arról az emberről, akit a jelenben példaképemnek tekintek és tisztelek, leírnám a kérdéssel kapcsolatos gondolataimat és elérhetővé tenném egyrészt azért, hátha magára ismer, másrészt talán lesz olyan, aki tud vele azonosulni és a történetéből erőt gyűjteni, harmadrészt elküldeném Mariannának, mint a művéből jövő inspirációt és ajánlót?!
Rájöttem, hogy veszíteni valóm nincs, így tehát nem volt további kérdés, csak a számítógépet kellett bekapcsolni, a többi pedig jött magától.
Amikor a történet fogalmazódott a fejemben, egyesszám harmadik személyben játszódott, de gondolkoztam azon is, hogy név nélkül ugyan, de felfedem az illető kilétét. Aztán úgy döntöttem, hogy marad az első verzió és kíváncsian várom, hogy akiről szól, magára ismer-e.
Szóval ezt az Embert, gyermekkora óta ismerem. Egy igazi energiabombav(volt), tele kíváncsisággal, érdeklődéssel, amit a környezete előszeretettel értett félre már gyermekkorában. Nem tudták, nem értették, hogy a folyamatos lendülete, energiája az érdeklődéséből, kíváncsiságából fakad, de nem talál olyan elfoglaltságot, amely lekötné a figyelmét és így nem tudták sem a helyzetet, sem őt magát kezelni.
Nem szeretett tanulni, nem volt kitartása, ami nem érdekelte, az kényszer volt számára és mint ilyen vagy nagyon nehezen ment neki, vagy sehogy. Mígnem egyszer csak kapott egy műszaki berendezést. Ez felkeltette az érdeklődését, megtanulta kezelni, szórakozásnak tekintette. Viszont ez a szórakozás annyira lefoglalta, hogy közben elveszítette az időérzékét és ha „ésszerű korlátok” közé akarták szorítani a szórakozását, nehezen viselte. De őt annyira érdekelte ez az eszköz, hogy szép lassan MAGÁTÓL megtanulta másra is és tudatosan használni. Nagyon szerette és csak gyakorolt, tanult, gyakorolt, kizárva a külvilágot és az időt.
Az általános és középiskolai tanulmányait nehézkesen ugyan, de sikeresen befejezte, majd elindult a számára oly vonzó és szeretett pálya felé. Továbbtanulásba kezdett, de valahogy ez sem hozta meg számára azt a várt érdekes, élménydús oktatást, amit remélt, így tanulmányait befejezte. Környezete aggódott a jövője miatt, hiszen volt egy szeretett elfoglaltsága, de az akkori általános szemlélet szerint, végzettség nélkül kisebb esélye volt az elhelyezkedésre az általa szeretett területen és ajövedelemis messze elmaradt a végzettséggel rendelkezőkétől. Hiába vallotta magabiztosan azt a szemléletet, hogy ezen a területen a gyakorlati tudás számít, ezt a környezete ismét félreértette.
Majd a saját magába vetett bizalma és természetesen a tudása, nagyon rövid időn belül igazolta meggyőződését és számára nagyon kedvező feltételek mellett elhelyezkedett és majd szép lassan menetelt előre.
Azóta is folyamatosan fejlődik, fejleszti magát és bizton állíthatom, hogy ő már rég „megérkezett” a saját HIVATÁSÁBA.
TISZTELEM őt azért, mert a környezete gyakori rosszallása, a velük való konfliktusok ellenére, kitartott a vágya mellett, mert bebizonyította, hogy akkor is lehet valakinek HIVATÁSA, ha a hagyományos oktatásban nem jeleskedik, viszont folyamatosan kész tanulni, ha a HIVATÁSÁRÓL van szó.
PÉLDAKÉPEMNEK tekintem őt azért, mert nem állt be soha a „sorba”, nem dolgozott soha olyan helyen és nem végzett soha olyan munkát, ahol és amit nem akart!
Marianna műveire visszatérve, az útnak még igencsak az elején járok, de úgy érzem ez is egy jelentős lépés volt számomra, mert a fentieket így, még nem fogalmaztam meg soha, ezért lehet, hogy annak, akiről szól a történet, talán váratlan lesz!
Szeretettel ajánlom a könyveit minden útkeresőnek, kortól, nemtől függetlenül!
Köszönöm azoknak, akinek volt türelme végigolvasni soraimat!
H Kati
